Prologue

Prologue

Anglia, Worcester

Halálos csendben ültünk a kocsiban.

Nagyon jól tudtam, hogy ez az utolsó utam- azt is, hogy már egyáltalán nem bánom ezt.

A zene hangosan szólt, a mellkasomat rezegtette. Parov Stelar- gondoltam magamban. A Distance című számuk akkordjai túl vidámnak tűntek a mostani helyzethez- ámbár Ethan humora mindig is érdekes volt... a dalszövege viszont nagyon is illett oda.

Tulajdonképpen nem értettem, hogy miért voltunk ott, ahol. Ez már önmagában nagy önuralomról árulkodott Ethan részéről- elvégre a vérére esküdött, hogy elpusztít engem és a családomat is, és a hajthatatlan vágy, hogy megöljön, egy kevésbé erős vámpírt már rég legyőzött volna... én pedig olyan halott lennék, mint mindenki más, akit valaha szerettem. Ez volt a szerelme legőszintébb jele.

Persze, gondolhatnám, hogy ha tényleg szeretne, akkor elküldött volna a közeléből.

Én viszont nem akartam menni. Mi értelme menekülni a halál elől, ha végül így vagy úgy, de úgyis megtalál? Ez sem rosszabb, mint a többi, ami várt volna rám.

Az autó végül megállt egy elhagyatott út mentén, távol az otthonomtól. Mindentől. Mégsem bántam, hogy ott voltam.

Ethan felém fordult. Láttam, hogy a a száját összeszoritja az erőlködéstől, a szemeivel azonban úgy bámult rám, mintha az emlékezetébe akarná vésni az összes vonásomat és rezdülésemet. Valószinüleg igy is volt. Ezután soha többé nem lát már.

Én is úgy néztem őt, mintha először látnám. Magammal akartam vinni a látványt a túlvilágra, akármi vár is rám ott. Visszagondolva, nem is értettem, mit akart ő tőlem valaha is.

Éreztem, hogy itt az idő. A zene átváltott, és a hangulat is megváltozott. A lejátszóból ezúttal a Coco szólt.

Ethan a nyakam felé hajolt, és egy utolsó csókot lehelt rám, mielőtt belém mélyesztette volna a fogait.