2014. november 30., vasárnap

Chapter 1.


Egyesült Államok, Washington D.C.

Washington nyüzsgött és élettel teli volt, mint mindig.
Végre közeledtem a parkhoz a tizennegyedik utcánál, ahol Malikkal találkozhattam több, mint 7 hónap távolléte után. Malik volt az a vámpír, aki átváltoztatott és megmentette az életemet azon a végzetes estén- ezért nem lehettem elég hálás neki. Azóta eltelt 5 év, bár az idő számomra már nem úgy telt, mint régen. A tény, hogy örökre 23 éves maradhatok, átértékeltette velem az idő fogalmát és értékét.
Persze, nem mintha nem értékeltem volna ezután is az időt- az új életem igen sok meglepetést tartogatott-, de tudtam, ha vigyázok magamra, több időm van hátra, mint bárki másnak.
A parkhoz közeledve próbáltam kiszúrni a vámpírt, akit kerestem. Érdekes módon, Washington nem volt tele vámpírokkal, mint ahogy azt vártam, mikor Malik ideköltöztetett. Hiába volt nagy város, az élőhalottak valamiért mégis elkerülték, és csak néha-néha botlottam bele egybe, de azok sem foglalkoztak velem igazán. Valószínűleg Malik éppen ezért hozott ide.
Végül hiába kerestem, nem éreztem azt a bizsergést, amit a vámpírok közelsége váltott ki, úgyhogy leültem a mi padunkra. Annak idején Malik itt csókolt meg először, aztán pedig évek múltán itt jelentette be, hogy elhagyja a várost. Nem várta el, hogy vele menjek, én pedig nem is akartam. Tulajdonképpen csodálkoztam, hogy Malik képes volt a kedvemért éveket tölteni egy helyen. Ez egyáltalán nem vallott rá, és én sem vártam el tőle ezt.
Megéreztem a bizsergést a testemben- mintha zsibbadt volna az összes végtagom, bár ez pár perc múltán elmúlik. Mindenesetre igen hasznos, ha a vámpírok meg tudják érezni egymás közeledtét. A következő pillanatban Malik huppant mellém, és lágy puszit nyomott az arcomra.
- Örülök, hogy újra látlak, Coco.
A szemében vidám tűz lobogott. Jó volt így látni- legutóbb ez nem volt meg. Malik kifejezetten olyan volt, akit nem lehetett lekötni egy helyen sokáig, mert teljesen magába fordul. Elveszti a ragyogását.
- Fogadjunk, hogy én jobban- adtam én is egy csókot az ő arcára.
Kérdés lehetett volna, hogy most mi van köztünk- hiszen igazából sosem szakítottunk, bár ha szigorúan vesszük, soha nem is voltunk együtt. Ez viszont nálunk másképp ment. Szerettük egymást, és ez elég volt. Végül is az örökkévalóság hosszú.
Malik horkantott egyet.
- Aha, gondolom!
Rávigyorogtam.
- Hova süllyed a világ, ha már te sem hiszel nekem? Na gyere, sétáljunk inkább egyet!
Belekaroltam, és úgy sétáltunk. Az utcán már régen égtek a karácsonyi világítások, mindennek karácsonyi hangulata volt. Malik is ezért jött haza hozzám- velem akarta tölteni a karácsonyt.
Miközben sétáltunk, elmeséltük egymásnak, hogy mi minden történt mostanában. Ő Franciaországban volt. Mindig is szeretett ott lenni, sőt, engem is megpróbált rávenni, hogy menjünk inkább oda az átváltozásom után.
Franciaország nyüzsög az élőhalottaktól. Én csak egyszer jártam ott, akkor sem huzamosabb időre, de Malik elmesélte, hogy ott a vámpíroknak külön kultúrájuk van, és mindig van valami összejövetel a számukra. Én sosem vágytam igazán arra, hogy ilyen helyekre járjak. Számomra sokkal többet jelentett egy este, amikor lefeküdtem a kanapéra egy jó könyvvel, vagy néztem a kedvenc sorozatomat, még a barátaimmal sem mindig volt kedvem elmenni valahova.
Közben eljutottunk a lakásomhoz, és felhívtam magamhoz. Odafent csináltam két forrócsokit- tény, hogy a vámpírok számára csak a vér tápláló, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük az emberi ételek izét. Leültünk a kanapéra és tovább beszélgettünk. Éreztem, hogy Maliknak van ennél fontosabb mondandója is, de egyelőre vártam, hogy magától mondja el.
Végül fél óra múltán rá tudta venni magát.
- Találkoztam azzal, aki megölt téged annak idején.
Egy pillanatra ledöbbentem.
- Hogy érted?- kérdeztem rá óvatosan.
- Egy bálon voltam, amikor megéreztem a szagot, amit annak idején rajtad is éreztem. Végül rá találtam, és beszélgettünk egy ideig.
Malik kutatón fürkészett.
- Mondott valami érdemlegeset?- kérdeztem úgy, mintha nem érdekelne különösebben a téma.
- Nem, nem igazán mondott semmi olyat, ami téged érdekelhetne. Viszont nem tűnt olyan vámpírnak aki csak úgy találomra megöl valakit, aztán takarítás nélkül odébb áll. Ismerek ilyeneket- tette hozzá.- Belőle viszont sugárzott, hogy nem ilyen. És valami megmagyarázhatatlan búskomorság lengte körül.
Nem engedtem, hogy az arcom eláruljon bármit is. Maliknak és senki másnak sem meséltem soha az emberi életemről, sem arról, hogy Ethan miért ölt meg. Azt sem ismertem el, hogy tudnám a nevét.
Az viszont ledöbbentett, hogy Malik búskomorként jellemezte. Ez igazán nem volt jellemző rá.
- Coco- simított végig az arcomon. - Mikor fogod nekem elmondani, hogy tulajdonképpen mi történt akkor?
Tenyerét az arcomon hagyta, én pedig ráraktam az övére a kezem.
 - Sajnálom, Malik. Egyelőre még nem állok készen arra, hogy visszagondoljak rá.
Ez részben igaz is volt. Azon az estén nem csak én haltam meg, hanem az egész családom is, viszont nem ezt a részét nem akartam elmondani Maliknak. Nála jobban senki nem értette volna meg. Én inkább azt szerettem volna eltitkolni, hogy emberként sem voltam teljesen normális.

A következő héten Julie és Martin úgy döntöttek, hogy épp eleget hagytak enyelegni minket kettesben, úgyhogy aznap este igenis elmegyünk velük valahová. És ha Julieról van szó, a nyakamat tettem volna rá, hogy egy bárban fogunk kikötni.
Malik és én délben ébredtünk, de még 2 órába telt, hogy fel bírjunk kelni az ágyból. Aztán hamar eljött az este, és fel kellett öltöznünk. Én felvettem egy barna szoknyát meg egy vajszínű trikót és kardigánt, Malik pedig vajszínű nadrágot és barna inget viselt.
- Irány a Lotus!- visított bele Julie a telefonba. - Fél óra múlva ott!
Ezzel lecsapta. Julie ember volt- egyelőre-, de nagyon pörgött. Érdekes páros volt ő és Martin, mint a hideg és a meleg. Martin nyugodt és megfontolt, Julie meg szeleburdi és pörgős volt.
Felkaptam a táskám az asztalról és győzedelmes mosollyal Malik felé fordultam.
- Megmondtam, hogy bárba megyünk ma este!
Gyalog mentünk, mert nem laktam messze a helytől és mi amúgy sem fázunk. Útközben Malik elővette a legromantikusabb énjét- volt, hogy megforgatott, aztán visszarántott magához és megcsókolt, vagy vett nekem egy rózsát az árustól. Biztos voltam benne, hogy ő az egyik  legtökéletesebb férfi a világon- és emellett még olyan jóképű is volt, hogy fájt ránézni. Szőkésbarna haját hagyta megnőni, így egy kicsit hosszabb volt a kelleténél, és barna szemei mindig kedvességet tükröztek. Nem csak kivételes férfi, de kivételes vámpír is volt. A legkifinomultabbak közé tartozott, udvarias volt, mégis nemes vonásai és hírneve tiszteletet követelt.
Közben megérkeztünk a szórakozóhely elé. Julie azonnal megtalált minket és magával rángatta Martint is. Martin és Malik nem csupán, hogy ismerték egymást, de emberként testvérek voltak. A hasonlóság szembetűnő volt. Most egy öleléssel üdvözölték egymást, míg Julie a nyakamba ugrott és azonnal fecsegni kezdett mindenről, ami csak az eszébe jutott. Nevetve figyeltem, hogy pörög, mint mindig.
A bárban leültünk egy csendesebb helyre, de alighogy kihozták az italainkat, Julie telefonja megcsörrent. Ahogy felvette először elsápadt, aztán lecsapta.
- Marie-nek megindult a szülés- kiabálta, mire többen is felénk fordultak.- Martin, azonnal indulnunk kell. Ne haragudjatok- fordult felénk. - Igérem, bepótoljuk, de most mennünk kell... felhívunk, ha megszületett!
Julie dobott egy puszit felénk, majd felrángatta Martint, akinek felocsúdni is alig volt ideje.
Malik utánuk bámult, majd vállat vont.
- Ez gyors volt.
Felnevettem.
- Julietól nem is vártam mást. Bár megmondom őszintén, ha nekem születne unokahúgom, én is rohannék.
A gondolattól, hogy a bátyámnak már családja lehetne, elszomorodtam, bár ezt láttatni nem engedtem.
A következő pillanatban viszont olyan dolog történt, amit álmomban sem gondoltam volna.
Ethan csusszant az asztal túloldalára.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése