Chapter 2

Carve your wrongs in my skin

Ethan ugyanazzal a könnyed eleganciával mozgott, mint emlékeztem rá, és olyan természetesnek vette érkezését, hogy még Martin érintetlen poharába is belekortyolt, mintha csak az övé lenne.
- Skót whiskey- mormolta alaposan megízlelve az italt.- A kedvencem.
Aztán fesztelen mosolyt villantott ránk.
- Igazán mondanám, hogy micsoda váratlan meglepetésben van részem, de sajnos nem áll módomban.
Értettem, hogy miért mondja ezt. Nyilván már napok, talán hetek óta figyel és követ bennünket tisztes távolból.
- Ethan- bólintottam felé, mire Malik még meglepettebben nézett felém, mint az imént erre a kedélyes gyilkosra. - Minek köszönhetjük ezt a nemkívánatos látogatást?
A férfi a pohara fölött meredt rám, majd cüccögött.
- Igazán nem ezt várná az ember, kedvesem.
Hölgyhöz nem illően horkantottam egyet.
- Még szerencse, hogy nem vagy ember.
Malik bizonyára már sokkot kapott, pedig még nem is hallott mindent. Tudtam, hogy sajnos eljött a vége 5 éven át tartó szerencsémnek, amikor nem kellett beszámolnom senkinek a múltamról.
Ethan nevetett. Hol rám, hol Malikra nézett.
- Ahogy látom, már te sem. Milyen kényelmes megoldás! Nekem is eszembe jutott, tudod... de a véreskü alól nincs kibúvó. De ahogy látom, a szerelmed nincs különösebben jól értesülve a múltadról. Rólam.
Mérgesen néztem rá.
- Igazán, ehhez nincs semmi...
- Malik- fordult felé, nem hagyva időt befejezni a mondatomat.- Nem hinném, hogy ismered a történetet. Én igazán elmesélhetem neked, hogyan történt. Hát nem érdekel?
Malik védelmére legyen mondva, hogy nem hátrált meg.
- De, bevallom, érdekel. Az viszont jobban érdekel, hogy mi a francos fenét keresel te itt.
Ethan ráérősen kortyolt az italából.
- Akkor kezdtem gyanakodni, amikor néhány hete találkoztam veled azon a partin. Nagyon halványan, de éreztem rajtad Coco illatát, és később, mikor emiatt követtelek, mintha őt hallottam volna a telefonban. Persze egy ideig győzködtem magamat, hogy ez csak a képzeletem szüleménye... erre ide jövök és mit látok? Úgy néztek ki, mint valami francos filmből kilépett andalgó pár. Még össze is öltöztetek- fintorodott el.
Malik a szemét forgatta.
- És mégis mi vett rá, hogy felkutass valakit, akit te öltél meg évekkel ezelőtt? Szerencsére már semmi közöd hozzá, és ez így jó.
Ethan fenyegetően közelebb hajolt, fél karját az asztalra fektetve, másikkal a poharat fogva.
- Látom, tényleg nem vagy valami jól informált. Coco-t nem csupán megöltem. A szeretőm volt.
Feldühödve meredtem Ethan-re.
- Hogy merészeled..?
Malik felállt és magával húzott engem is.
- Mi most elmegyünk- közölte.- A jövőben tartsd magad távol tőlem és Cocotól is.
Két bankjegyet dobva az asztalra kézen fogott és kiviharzott velem az ajtón.

Tíz percen belül Malik és én a lakásomon ültünk egymással szemben és tudtam, most nincs más választásom, mint feltárni előtte az összes dolgot, amit régen tettem.
- Hol is kezdjem?- kérdeztem, bár inkább csak magamtól.
Ő azonban válaszolt rá.
- Talán ott, hogy mikor találkoztál először Ethannel.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire megnyomta az "Ethan"-t, de nem tettem szóvá.
- 2008 februárjában. Még csak 21 éves voltam- mosolyodtam el. Malik nem viszonozta.- Én egyetemre jártam, ő pedig oda járt vadászni. Engem is megpróbált becserkészni, csak arra nem számított, hogy végül én fogom kiontani az ő vérét.
Malik nem tudta palástolni meglepettségét.
- Én még csak annyit sem tudtam, hogy tudsz harcolni. Soha nem hoztad szóba.
- Soha nem kérdezted. A családunkban régi szokás volt, hogy megtanítottak vámpírok ellen harcolni, még ha szándékosan nem is vadásztunk rájuk. Szóval, sarokba szorítottam Ethan-t, és majdnem sikerült leszednem a fejét, de végül elengedtem. Aztán hónapokig követett, minden nap megvárt... az egyetem mellett pincérkedtem is. Ott töltötte a délutánjait, amíg bele nem mentem, hogy találkozom vele egyszer szándékosan is. Onnantól persze nem volt megállás. Hamarosan Ethan lett a mindenem, a szabad perceimet csak vele akartam tölteni. Számtalanszor ivott belőlem és én is belőle, mindig tudtuk, hol jár a másik- elhallgattam, de Malik intett, hogy folytassam.
- Aztán történt egyszer, több, mint másfél évvel később, hogy megöltem három vámpírt egy este, mert éppen egy nálam fiatalabb lányt akartak szárazra szívni. Nem tudtam, hogy kik voltak azok, és a testüket is ott hagytam. Később kiderült, hogy Ethanhoz tartoztak. Ethan viszont nem tudta, hogy én voltam, és én sem mondtam el neki... legalábbis nem volt időm elmondani. Ethan még aznap megesküdött a vérére, hogy megöli azt, aki ezt tette, és annak legközelebbi hozzátartozóit- hogy példát statuáljon. Ezért ölte meg a családomat. És engem.

A következő napon Malik elhagyta Washingtont. Előző este, miután elmeséltem neki a történteket, először kínosan feszengett a kanapén, majd felállt és elment egyetlen szó nélkül. Csak másnap kaptam meg az üzenetrögzitőn, hogy elmegy, és ne is keressem egy ideig.
Egy vámpír számára elég rossz tud lenni, ha a teremtője így magára hagyja.
Nekem viszont nem csak ez jelentette a problémát. Köztünk nem csak a vámpír viszony, de érzelmek is voltak. Olyan, mintha telefonon szakított volna velem. Ha ez nem lenne olyan abszurd, talán sírva is fakadtam volna.
Persze, tudtam, hogy csak magamnak köszönhetem. Ha nem titkoltam volna semmit, akkor most nem lenne semmi baj. Malik nem azért hagyott itt mindent, mert sértette a vámpír énjét, amit tettem, hanem mert fájt neki, hogy eltitkoltam. Meg tudtam érteni. Én is így éreztem volna.
Tisztában voltam vele, hogy Ethannak esze ágában sincs tényleg békén hagyni engem. Nem épp amiatt, mert még mindig szeret. Egyszerűen szereti idegesíteni az élőlényeket. Még egy pandát is fel tudna idegelni különösebb erőfeszítések nélkül... ráadásul vámpír lettem azóta. Ő pedig szereti, ha félnek tőle, pont annyira, amennyire megérdemli. Ethan okos, de kegyetlen. Jelenlegi életem minden pontja erre utalt.
- Tudod, nem vártam, hogy betartod Malik  kérését, de ez a 8 óra még tőled is túlzás-fordultam felé, amikor meghallottam, hogy belép a szobába.
Ethan ráérősen körbenézett, és megakadt a szeme a hifin és elmosolyodott. Hiányzott ez a féloldalas, grimaszra emlékeztető mosolyféleség, amit csakis Ethan tudott produkálni.
- A mai estémet tenném rá, hogy ha elindítanám, Parov Stelar indulna be. Igazam van?
Visszamosolyogtam volna, de a húgom élettelen tekintete jutott eszembe.
- Kevés eset van, amikor neked nincs igazad.
Elégedetten pillantott rám és lenyomta a gombot. Beindult a Hurt című szám.
Ethan lehunyta a szemét.
- Tudod, én nem szerettem ezt a stílust, de az elmúlt pár évben rongyosra hallgattam ezeket a zenéket.
- Miért?
Ethan szeme felpattant, és közelebb suhant hozzám azzal a kecsességgel és gyorsasággal, ami csak egy vámpir sajátja.
- Mert annyira hiányoztál, hogy majdnem beleőrültem.
Egészen közel hajolt és felemelte a kezét, majd gyengéden végigsimított az arcomon. Lehunytam a szemem. Nem válaszoltam.
- És te? Nem hiányoltál, igaz? Hiszen már itt volt neked Malik.
A szobára hirtelen fagyosság ereszkedett. Szó szerint dideregtem. Ethan idős és nagyhatalmú volt, néha még a hőmérséklet is lecsökkent, ha bedühödött. Az ember innen jöhetett rá, hogy nagy baj van.
A szememet még mindig lehunyva tartottam, de így is pontosan tudtam, hogy hol van. Senki nem tud nem rá összpontositani, ha a közelben van.
Tudtam, hogy vádlóan néz rám. Éreztem a neheztelését.
Tudtam, hogy nem kellene tovább feszitenem a húrt.
Tudtam, hogy akkor is meg fogom tenni.
- Megölted a családomat- kezdtem halkan.- Tudom, tudom, hogy nem volt más választásod. Már akkor is tudtam, amikor megtetted. De én szerettelek! Szerinted milyen azzal a tudattal élni, hogy én hoztam pusztulást mindenkire, aki csak közel állt hozzám?
Felnyitottam a szemem.
- Aztán otthagytál meghalni az autóban. De legalább kegyes halál volt. Igazán nem érdemeltem volna meg, tudod? Mint ahogy ezt az életet sem- mutattam körbe.- A családom ennyit sem kapott. Te és én voltunk a gyilkosuk. Magammal együtt élni is nehéz volt, ha még téged is láttalak volna...
Megráztam a fejem. Vörös cseppek repültek le a az arcomról.
- És Malik?
Mérgesen néztem rá.
- Megpróbáltam összekaparni valami életnek nevezhetőt a halál után. Gondolom, ugyebár, te sem kolostorban éltél azóta. Hány nőt fektettél meg? Ötszázat? Ezret?
Ethan szóra nyitotta a száját, de leintettem.
- Ne mondd meg. Nem érdekel. Nincs értelme megtudnom, mint ahogy az ittlétednek sincs értelme.
Ethan felállt, a szoba hőmérséklete felengedett. Az ajtó felé vette az irányt, ám mielőtt kilépett, még megfordult.
- Egyet sem.
Ethan kilépett a lakásból.