Chapter 2

Carve your wrongs in my skin

Ethan ugyanazzal a könnyed eleganciával mozgott, mint emlékeztem rá, és olyan természetesnek vette érkezését, hogy még Martin érintetlen poharába is belekortyolt, mintha csak az övé lenne.
- Skót whiskey- mormolta alaposan megízlelve az italt.- A kedvencem.
Aztán fesztelen mosolyt villantott ránk.
- Igazán mondanám, hogy micsoda váratlan meglepetésben van részem, de sajnos nem áll módomban.
Értettem, hogy miért mondja ezt. Nyilván már napok, talán hetek óta figyel és követ bennünket tisztes távolból.
- Ethan- bólintottam felé, mire Malik még meglepettebben nézett felém, mint az imént erre a kedélyes gyilkosra. - Minek köszönhetjük ezt a nemkívánatos látogatást?
A férfi a pohara fölött meredt rám, majd cüccögött.
- Igazán nem ezt várná az ember, kedvesem.
Hölgyhöz nem illően horkantottam egyet.
- Még szerencse, hogy nem vagy ember.
Malik bizonyára már sokkot kapott, pedig még nem is hallott mindent. Tudtam, hogy sajnos eljött a vége 5 éven át tartó szerencsémnek, amikor nem kellett beszámolnom senkinek a múltamról.
Ethan nevetett. Hol rám, hol Malikra nézett.
- Ahogy látom, már te sem. Milyen kényelmes megoldás! Nekem is eszembe jutott, tudod... de a véreskü alól nincs kibúvó. De ahogy látom, a szerelmed nincs különösebben jól értesülve a múltadról. Rólam.
Mérgesen néztem rá.
- Igazán, ehhez nincs semmi...
- Malik- fordult felé, nem hagyva időt befejezni a mondatomat.- Nem hinném, hogy ismered a történetet. Én igazán elmesélhetem neked, hogyan történt. Hát nem érdekel?
Malik védelmére legyen mondva, hogy nem hátrált meg.
- De, bevallom, érdekel. Az viszont jobban érdekel, hogy mi a francos fenét keresel te itt.
Ethan ráérősen kortyolt az italából.
- Akkor kezdtem gyanakodni, amikor néhány hete találkoztam veled azon a partin. Nagyon halványan, de éreztem rajtad Coco illatát, és később, mikor emiatt követtelek, mintha őt hallottam volna a telefonban. Persze egy ideig győzködtem magamat, hogy ez csak a képzeletem szüleménye... erre ide jövök és mit látok? Úgy néztek ki, mint valami francos filmből kilépett andalgó pár. Még össze is öltöztetek- fintorodott el.
Malik a szemét forgatta.
- És mégis mi vett rá, hogy felkutass valakit, akit te öltél meg évekkel ezelőtt? Szerencsére már semmi közöd hozzá, és ez így jó.
Ethan fenyegetően közelebb hajolt, fél karját az asztalra fektetve, másikkal a poharat fogva.
- Látom, tényleg nem vagy valami jól informált. Coco-t nem csupán megöltem. A szeretőm volt.
Feldühödve meredtem Ethan-re.
- Hogy merészeled..?
Malik felállt és magával húzott engem is.
- Mi most elmegyünk- közölte.- A jövőben tartsd magad távol tőlem és Cocotól is.
Két bankjegyet dobva az asztalra kézen fogott és kiviharzott velem az ajtón.

Tíz percen belül Malik és én a lakásomon ültünk egymással szemben és tudtam, most nincs más választásom, mint feltárni előtte az összes dolgot, amit régen tettem.
- Hol is kezdjem?- kérdeztem, bár inkább csak magamtól.
Ő azonban válaszolt rá.
- Talán ott, hogy mikor találkoztál először Ethannel.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire megnyomta az "Ethan"-t, de nem tettem szóvá.
- 2008 februárjában. Még csak 21 éves voltam- mosolyodtam el. Malik nem viszonozta.- Én egyetemre jártam, ő pedig oda járt vadászni. Engem is megpróbált becserkészni, csak arra nem számított, hogy végül én fogom kiontani az ő vérét.
Malik nem tudta palástolni meglepettségét.
- Én még csak annyit sem tudtam, hogy tudsz harcolni. Soha nem hoztad szóba.
- Soha nem kérdezted. A családunkban régi szokás volt, hogy megtanítottak vámpírok ellen harcolni, még ha szándékosan nem is vadásztunk rájuk. Szóval, sarokba szorítottam Ethan-t, és majdnem sikerült leszednem a fejét, de végül elengedtem. Aztán hónapokig követett, minden nap megvárt... az egyetem mellett pincérkedtem is. Ott töltötte a délutánjait, amíg bele nem mentem, hogy találkozom vele egyszer szándékosan is. Onnantól persze nem volt megállás. Hamarosan Ethan lett a mindenem, a szabad perceimet csak vele akartam tölteni. Számtalanszor ivott belőlem és én is belőle, mindig tudtuk, hol jár a másik- elhallgattam, de Malik intett, hogy folytassam.
- Aztán történt egyszer, több, mint másfél évvel később, hogy megöltem három vámpírt egy este, mert éppen egy nálam fiatalabb lányt akartak szárazra szívni. Nem tudtam, hogy kik voltak azok, és a testüket is ott hagytam. Később kiderült, hogy Ethanhoz tartoztak. Ethan viszont nem tudta, hogy én voltam, és én sem mondtam el neki... legalábbis nem volt időm elmondani. Ethan még aznap megesküdött a vérére, hogy megöli azt, aki ezt tette, és annak legközelebbi hozzátartozóit- hogy példát statuáljon. Ezért ölte meg a családomat. És engem.

A következő napon Malik elhagyta Washingtont. Előző este, miután elmeséltem neki a történteket, először kínosan feszengett a kanapén, majd felállt és elment egyetlen szó nélkül. Csak másnap kaptam meg az üzenetrögzitőn, hogy elmegy, és ne is keressem egy ideig.
Egy vámpír számára elég rossz tud lenni, ha a teremtője így magára hagyja.
Nekem viszont nem csak ez jelentette a problémát. Köztünk nem csak a vámpír viszony, de érzelmek is voltak. Olyan, mintha telefonon szakított volna velem. Ha ez nem lenne olyan abszurd, talán sírva is fakadtam volna.
Persze, tudtam, hogy csak magamnak köszönhetem. Ha nem titkoltam volna semmit, akkor most nem lenne semmi baj. Malik nem azért hagyott itt mindent, mert sértette a vámpír énjét, amit tettem, hanem mert fájt neki, hogy eltitkoltam. Meg tudtam érteni. Én is így éreztem volna.
Tisztában voltam vele, hogy Ethannak esze ágában sincs tényleg békén hagyni engem. Nem épp amiatt, mert még mindig szeret. Egyszerűen szereti idegesíteni az élőlényeket. Még egy pandát is fel tudna idegelni különösebb erőfeszítések nélkül... ráadásul vámpír lettem azóta. Ő pedig szereti, ha félnek tőle, pont annyira, amennyire megérdemli. Ethan okos, de kegyetlen. Jelenlegi életem minden pontja erre utalt.
- Tudod, nem vártam, hogy betartod Malik  kérését, de ez a 8 óra még tőled is túlzás-fordultam felé, amikor meghallottam, hogy belép a szobába.
Ethan ráérősen körbenézett, és megakadt a szeme a hifin és elmosolyodott. Hiányzott ez a féloldalas, grimaszra emlékeztető mosolyféleség, amit csakis Ethan tudott produkálni.
- A mai estémet tenném rá, hogy ha elindítanám, Parov Stelar indulna be. Igazam van?
Visszamosolyogtam volna, de a húgom élettelen tekintete jutott eszembe.
- Kevés eset van, amikor neked nincs igazad.
Elégedetten pillantott rám és lenyomta a gombot. Beindult a Hurt című szám.
Ethan lehunyta a szemét.
- Tudod, én nem szerettem ezt a stílust, de az elmúlt pár évben rongyosra hallgattam ezeket a zenéket.
- Miért?
Ethan szeme felpattant, és közelebb suhant hozzám azzal a kecsességgel és gyorsasággal, ami csak egy vámpir sajátja.
- Mert annyira hiányoztál, hogy majdnem beleőrültem.
Egészen közel hajolt és felemelte a kezét, majd gyengéden végigsimított az arcomon. Lehunytam a szemem. Nem válaszoltam.
- És te? Nem hiányoltál, igaz? Hiszen már itt volt neked Malik.
A szobára hirtelen fagyosság ereszkedett. Szó szerint dideregtem. Ethan idős és nagyhatalmú volt, néha még a hőmérséklet is lecsökkent, ha bedühödött. Az ember innen jöhetett rá, hogy nagy baj van.
A szememet még mindig lehunyva tartottam, de így is pontosan tudtam, hogy hol van. Senki nem tud nem rá összpontositani, ha a közelben van.
Tudtam, hogy vádlóan néz rám. Éreztem a neheztelését.
Tudtam, hogy nem kellene tovább feszitenem a húrt.
Tudtam, hogy akkor is meg fogom tenni.
- Megölted a családomat- kezdtem halkan.- Tudom, tudom, hogy nem volt más választásod. Már akkor is tudtam, amikor megtetted. De én szerettelek! Szerinted milyen azzal a tudattal élni, hogy én hoztam pusztulást mindenkire, aki csak közel állt hozzám?
Felnyitottam a szemem.
- Aztán otthagytál meghalni az autóban. De legalább kegyes halál volt. Igazán nem érdemeltem volna meg, tudod? Mint ahogy ezt az életet sem- mutattam körbe.- A családom ennyit sem kapott. Te és én voltunk a gyilkosuk. Magammal együtt élni is nehéz volt, ha még téged is láttalak volna...
Megráztam a fejem. Vörös cseppek repültek le a az arcomról.
- És Malik?
Mérgesen néztem rá.
- Megpróbáltam összekaparni valami életnek nevezhetőt a halál után. Gondolom, ugyebár, te sem kolostorban éltél azóta. Hány nőt fektettél meg? Ötszázat? Ezret?
Ethan szóra nyitotta a száját, de leintettem.
- Ne mondd meg. Nem érdekel. Nincs értelme megtudnom, mint ahogy az ittlétednek sincs értelme.
Ethan felállt, a szoba hőmérséklete felengedett. Az ajtó felé vette az irányt, ám mielőtt kilépett, még megfordult.
- Egyet sem.
Ethan kilépett a lakásból.

Chapter 1.

Warm inside

Egyesült Államok, Washington D.C.

Washington nyüzsgött és élettel teli volt, mint mindig.
Végre közeledtem a parkhoz a tizennegyedik utcánál, ahol Malikkal találkozhattam több, mint 7 hónap távolléte után. Malik volt az a vámpír, aki átváltoztatott és megmentette az életemet azon a végzetes estén- ezért nem lehettem elég hálás neki. Azóta eltelt 5 év, bár az idő számomra már nem úgy telt, mint régen. A tény, hogy örökre 23 éves maradhatok, átértékeltette velem az idő fogalmát és értékét.
Persze, nem mintha nem értékeltem volna ezután is az időt- az új életem igen sok meglepetést tartogatott-, de tudtam, ha vigyázok magamra, több időm van hátra, mint bárki másnak.
A parkhoz közeledve próbáltam kiszúrni a vámpírt, akit kerestem. Érdekes módon, Washington nem volt tele vámpírokkal, mint ahogy azt vártam, mikor Malik ideköltöztetett. Hiába volt nagy város, az élőhalottak valamiért mégis elkerülték, és csak néha-néha botlottam bele egybe, de azok sem foglalkoztak velem igazán. Valószínűleg Malik éppen ezért hozott ide.
Végül hiába kerestem, nem éreztem azt a bizsergést, amit a vámpírok közelsége váltott ki, úgyhogy leültem a mi padunkra. Annak idején Malik itt csókolt meg először, aztán pedig évek múltán itt jelentette be, hogy elhagyja a várost. Nem várta el, hogy vele menjek, én pedig nem is akartam. Tulajdonképpen csodálkoztam, hogy Malik képes volt a kedvemért éveket tölteni egy helyen. Ez egyáltalán nem vallott rá, és én sem vártam el tőle ezt.
Megéreztem a bizsergést a testemben- mintha zsibbadt volna az összes végtagom, bár ez pár perc múltán elmúlik. Mindenesetre igen hasznos, ha a vámpírok meg tudják érezni egymás közeledtét. A következő pillanatban Malik huppant mellém, és lágy puszit nyomott az arcomra.
- Örülök, hogy újra látlak, Coco.
A szemében vidám tűz lobogott. Jó volt így látni- legutóbb ez nem volt meg. Malik kifejezetten olyan volt, akit nem lehetett lekötni egy helyen sokáig, mert teljesen magába fordul. Elveszti a ragyogását.
- Fogadjunk, hogy én jobban- adtam én is egy csókot az ő arcára.
Kérdés lehetett volna, hogy most mi van köztünk- hiszen igazából sosem szakítottunk, bár ha szigorúan vesszük, soha nem is voltunk együtt. Ez viszont nálunk másképp ment. Szerettük egymást, és ez elég volt. Végül is az örökkévalóság hosszú.
Malik horkantott egyet.
- Aha, gondolom!
Rávigyorogtam.
- Hova süllyed a világ, ha már te sem hiszel nekem? Na gyere, sétáljunk inkább egyet!
Belekaroltam, és úgy sétáltunk. Az utcán már régen égtek a karácsonyi világítások, mindennek karácsonyi hangulata volt. Malik is ezért jött haza hozzám- velem akarta tölteni a karácsonyt.
Miközben sétáltunk, elmeséltük egymásnak, hogy mi minden történt mostanában. Ő Franciaországban volt. Mindig is szeretett ott lenni, sőt, engem is megpróbált rávenni, hogy menjünk inkább oda az átváltozásom után.
Franciaország nyüzsög az élőhalottaktól. Én csak egyszer jártam ott, akkor sem huzamosabb időre, de Malik elmesélte, hogy ott a vámpíroknak külön kultúrájuk van, és mindig van valami összejövetel a számukra. Én sosem vágytam igazán arra, hogy ilyen helyekre járjak. Számomra sokkal többet jelentett egy este, amikor lefeküdtem a kanapéra egy jó könyvvel, vagy néztem a kedvenc sorozatomat, még a barátaimmal sem mindig volt kedvem elmenni valahova.
Közben eljutottunk a lakásomhoz, és felhívtam magamhoz. Odafent csináltam két forrócsokit- tény, hogy a vámpírok számára csak a vér tápláló, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük az emberi ételek izét. Leültünk a kanapéra és tovább beszélgettünk. Éreztem, hogy Maliknak van ennél fontosabb mondandója is, de egyelőre vártam, hogy magától mondja el.
Végül fél óra múltán rá tudta venni magát.
- Találkoztam azzal, aki megölt téged annak idején.
Egy pillanatra ledöbbentem.
- Hogy érted?- kérdeztem rá óvatosan.
- Egy bálon voltam, amikor megéreztem a szagot, amit annak idején rajtad is éreztem. Végül rá találtam, és beszélgettünk egy ideig.
Malik kutatón fürkészett.
- Mondott valami érdemlegeset?- kérdeztem úgy, mintha nem érdekelne különösebben a téma.
- Nem, nem igazán mondott semmi olyat, ami téged érdekelhetne. Viszont nem tűnt olyan vámpírnak aki csak úgy találomra megöl valakit, aztán takarítás nélkül odébb áll. Ismerek ilyeneket- tette hozzá.- Belőle viszont sugárzott, hogy nem ilyen. És valami megmagyarázhatatlan búskomorság lengte körül.
Nem engedtem, hogy az arcom eláruljon bármit is. Maliknak és senki másnak sem meséltem soha az emberi életemről, sem arról, hogy Ethan miért ölt meg. Azt sem ismertem el, hogy tudnám a nevét.
Az viszont ledöbbentett, hogy Malik búskomorként jellemezte. Ez igazán nem volt jellemző rá.
- Coco- simított végig az arcomon. - Mikor fogod nekem elmondani, hogy tulajdonképpen mi történt akkor?
Tenyerét az arcomon hagyta, én pedig ráraktam az övére a kezem.
 - Sajnálom, Malik. Egyelőre még nem állok készen arra, hogy visszagondoljak rá.
Ez részben igaz is volt. Azon az estén nem csak én haltam meg, hanem az egész családom is, viszont nem ezt a részét nem akartam elmondani Maliknak. Nála jobban senki nem értette volna meg. Én inkább azt szerettem volna eltitkolni, hogy emberként sem voltam teljesen normális.

A következő héten Julie és Martin úgy döntöttek, hogy épp eleget hagytak enyelegni minket kettesben, úgyhogy aznap este igenis elmegyünk velük valahová. És ha Julieról van szó, a nyakamat tettem volna rá, hogy egy bárban fogunk kikötni.
Malik és én délben ébredtünk, de még 2 órába telt, hogy fel bírjunk kelni az ágyból. Aztán hamar eljött az este, és fel kellett öltöznünk. Én felvettem egy barna szoknyát meg egy vajszínű trikót és kardigánt, Malik pedig vajszínű nadrágot és barna inget viselt.
- Irány a Lotus!- visított bele Julie a telefonba. - Fél óra múlva ott!
Ezzel lecsapta. Julie ember volt- egyelőre-, de nagyon pörgött. Érdekes páros volt ő és Martin, mint a hideg és a meleg. Martin nyugodt és megfontolt, Julie meg szeleburdi és pörgős volt.
Felkaptam a táskám az asztalról és győzedelmes mosollyal Malik felé fordultam.
- Megmondtam, hogy bárba megyünk ma este!
Gyalog mentünk, mert nem laktam messze a helytől és mi amúgy sem fázunk. Útközben Malik elővette a legromantikusabb énjét- volt, hogy megforgatott, aztán visszarántott magához és megcsókolt, vagy vett nekem egy rózsát az árustól. Biztos voltam benne, hogy ő az egyik  legtökéletesebb férfi a világon- és emellett még olyan jóképű is volt, hogy fájt ránézni. Szőkésbarna haját hagyta megnőni, így egy kicsit hosszabb volt a kelleténél, és barna szemei mindig kedvességet tükröztek. Nem csak kivételes férfi, de kivételes vámpír is volt. A legkifinomultabbak közé tartozott, udvarias volt, mégis nemes vonásai és hírneve tiszteletet követelt.
Közben megérkeztünk a szórakozóhely elé. Julie azonnal megtalált minket és magával rángatta Martint is. Martin és Malik nem csupán, hogy ismerték egymást, de emberként testvérek voltak. A hasonlóság szembetűnő volt. Most egy öleléssel üdvözölték egymást, míg Julie a nyakamba ugrott és azonnal fecsegni kezdett mindenről, ami csak az eszébe jutott. Nevetve figyeltem, hogy pörög, mint mindig.
A bárban leültünk egy csendesebb helyre, de alighogy kihozták az italainkat, Julie telefonja megcsörrent. Ahogy felvette először elsápadt, aztán lecsapta.
- Marie-nek megindult a szülés- kiabálta, mire többen is felénk fordultak.- Martin, azonnal indulnunk kell. Ne haragudjatok- fordult felénk. - Igérem, bepótoljuk, de most mennünk kell... felhívunk, ha megszületett!
Julie dobott egy puszit felénk, majd felrángatta Martint, akinek felocsúdni is alig volt ideje.
Malik utánuk bámult, majd vállat vont.
- Ez gyors volt.
Felnevettem.
- Julietól nem is vártam mást. Bár megmondom őszintén, ha nekem születne unokahúgom, én is rohannék.
A gondolattól, hogy a bátyámnak már családja lehetne, elszomorodtam, bár ezt láttatni nem engedtem.
A következő pillanatban viszont olyan dolog történt, amit álmomban sem gondoltam volna.
Ethan csusszant az asztal túloldalára.

Prologue

Prologue

Anglia, Worcester

Halálos csendben ültünk a kocsiban.

Nagyon jól tudtam, hogy ez az utolsó utam- azt is, hogy már egyáltalán nem bánom ezt.

A zene hangosan szólt, a mellkasomat rezegtette. Parov Stelar- gondoltam magamban. A Distance című számuk akkordjai túl vidámnak tűntek a mostani helyzethez- ámbár Ethan humora mindig is érdekes volt... a dalszövege viszont nagyon is illett oda.

Tulajdonképpen nem értettem, hogy miért voltunk ott, ahol. Ez már önmagában nagy önuralomról árulkodott Ethan részéről- elvégre a vérére esküdött, hogy elpusztít engem és a családomat is, és a hajthatatlan vágy, hogy megöljön, egy kevésbé erős vámpírt már rég legyőzött volna... én pedig olyan halott lennék, mint mindenki más, akit valaha szerettem. Ez volt a szerelme legőszintébb jele.

Persze, gondolhatnám, hogy ha tényleg szeretne, akkor elküldött volna a közeléből.

Én viszont nem akartam menni. Mi értelme menekülni a halál elől, ha végül így vagy úgy, de úgyis megtalál? Ez sem rosszabb, mint a többi, ami várt volna rám.

Az autó végül megállt egy elhagyatott út mentén, távol az otthonomtól. Mindentől. Mégsem bántam, hogy ott voltam.

Ethan felém fordult. Láttam, hogy a a száját összeszoritja az erőlködéstől, a szemeivel azonban úgy bámult rám, mintha az emlékezetébe akarná vésni az összes vonásomat és rezdülésemet. Valószinüleg igy is volt. Ezután soha többé nem lát már.

Én is úgy néztem őt, mintha először látnám. Magammal akartam vinni a látványt a túlvilágra, akármi vár is rám ott. Visszagondolva, nem is értettem, mit akart ő tőlem valaha is.

Éreztem, hogy itt az idő. A zene átváltott, és a hangulat is megváltozott. A lejátszóból ezúttal a Coco szólt.

Ethan a nyakam felé hajolt, és egy utolsó csókot lehelt rám, mielőtt belém mélyesztette volna a fogait.